Most üt vissza Európa rengeteg alkun, sok megalkuváson nyugvó békéje: az unió tehetetlen, tétova tekintettel bámul, igyekszik félrenézni, motyogva magyarázkodik, amikor Orbán harcias tekintettel, dacos elszántsággal szembemegy velük. (lásd Economist fotó, igen, az, amelyik annyira megbántotta Orbánt, hogy rájuk uszította vicsorgó kutyáját, és amiről tudjuk, hogy valójában a rosszul beállított, bántó ellenfény hatására vágott grimasz volt. De mondhatjuk,  ellenfényben mutatkozik meg sok olyan dolog, ami bársonyosan fotózva homályban marad. Orbán olyan, ahogy azt az önkéntelen pillanat mutatja: elszánt, konok, és összecsapásra kondicionált harcos. Békében nem hatékony, sőt, kifejezetten szánalmas.)

Európa most vizsgálódás mögé bújik, időt nyer, hónapok kellenek neki ahhoz, hogy megállapítsa, van-e baj a médiatörvénnyel. Hónapokig kutatja, a nyilvánvalót, például, hogy rendben van e, miszerint egyetlen párt, a Fidesz delegáltjaiból álló testület uralja a médiát kilenc évre beültetett hölgykatonájával az élen, akinek önálló rendeletalkotási joga, gyakorlatilag teljhatalma van. Rendben van-e, hogy az éppen egyeduralkodó többséggel bíró állam hatósága döntheti el, mi a „kiegyensúlyozott tájékoztatás” kifejezés tartalma, mit jelent a közerkölcs, és így tovább? Rendben van-e, hogy a kizárólag fideszes pártkatonákkal telezsúfolt, összevont és kizsigerelt, végképpen megfélemlített közmédia, - melynek részévé lett (szintén fideszhű vezetőkkel és újságírókkal telezsúfolva) az egyetlen számottevő magyar hírügynökség is(!) – szolgáltatja majd a kiegyensúlyozott és kötelezően leadandó híreket? Rendben van-e, hogy a kereskedelmi médiának a híradóit is ellenőrzik ezentúl, megszabva belső arányait és számon kérve „kiegyensúlyozottságát”? Rendben van-e, hogy az írott sajtót és az internetet is a törvény hatálya alá vonták, függetlenül annak speciális voltától, és államtól független lététől?  (Persze, hogy nincsen rendben, tisztességes vizsgálat néhány órás áttekintés után visszavonását követelné.)

Ha nem ismernénk az unió elmúlt évtizedeinek történetét, meglepődnénk a dolgon, hiszen a felsorolt kérdések evidenciák, olyan tények, amik alapján a magyar médiatörvény azonnal szembeötlően és nyilvánvalóan szemben áll minden jogállami, demokratikus normával. (Hogy a megfélemlített, hatásköreiben megnyirbált és fideszes pártkatonával, úgynevezett alkotmányjogászokkal (Stumpf és Bihari személyére gondolok, ha valaki nem  tudná)  is felhabosított alkotmánybíróság mindezt megállapítja-e, vagy maga is belemegy elvtelen alkukba, azt ma még nem tudjuk megmondani.)  Az Európai Unió múltja botrányokkal terhes. Igen, elvtelenül elnézőek voltak Berlusconi Olaszországával szemben (hatszor több lakosa van, mint Magyarországnak és a világ 7. legnagyobb GDP-jét adja a Wikipédia szerint), amikor a botrányos figura, a „lovag” összetörte a sajtó szabadságát, kivégezte az igazságszolgáltatás maradék tekintélyét és bebizonyította, hogy akinek pénze van, mindent tehet. De elnéző volt az EU Franciaországgal szemben is, ( ugyancsak hatszor több lakosa van, mint Magyarországnak és GDP-je az ötödik legnagyobb a világon) Sarkozy kemény kézzel megvívott belső háborúi során és a cigányok kitelepítésének ügyében. Most Orbán cinikus hidegséggel vágja Európa szemébe, hogy ha velünk keménykedtek, tegyétek meg velük is. És a Fidesz elnökének érdeke most már a konfliktus. Joggal állapítja meg a Der Standard cikkírója, a magyar kormány „tudatosan helyezkedik a Nyugattal és értékeivel ellentétes álláspontra". A lap szerint Magyarország úton van a korábbi politikai értelemben vett Kelet felé. Az autoriter habitust, amitől az ország épp elég sokáig szenvedett, ma a gazdasági és a politikai válságból kivezető útként legitimálják – véli (szerintem helyesen) a szerző. Volt egy pont, amikor a visszafordulás még elképzelhető lett volna. A Schmitt Pál elé került törvény minden eddiginél élesebb és elképzelhetetlenül sok külföldi kritikát kapott. Ha a miniszterelnök akkor arra kéri (rosszmájúan: utasítja) az elnököt, hogy küldje vissza a parlamentnek a jogszabályt, lett volna ideje alkuba bocsátkoznia a Nyugattal. Talán elérhette volna a sajtó megregulázásának enyhítéséért cserébe más (megjegyzem, szerintem talán súlyosabb) kilengéseinek elnézését, gondolok itt az Alkotmánybíróság kiiktatására, hatásköreinek megnyírbálásra, a visszamenőleges hatályú törvénykezésre, a nemzeti bank elnöke elleni támadásra, a magán-nyugdíjpénzek bekebelezésére, stb. Hogy tétováztak, arra azért utal Schmitt aláírásának késlekedése és az ekörül felcsapó botrány(ocska). Alighanem erős megfontolással végülis a konfliktust választották. Sőt, attól az időtől kezdve megváltozott a kommunikáció is. A védekező, magyarázkodó nyilatkozatokat tudatosan provokatív megszólalások követték, támadólag lépett fel a kormány. Diszkriminációról, minden alapot nélkülöző gyalázkodásról, összehangolt támadásról beszéltek, és a miniszterelnök kihívó szemtelenséggel vágta a Nyugat képébe, hogy csak akkor változtatnak a törvényen, ha Németország, Franciaország és a többiek is megteszik. A konfliktus Orbán igazi politikai terepe, működésének lényege, sikereinek titka. Soha nem megalkudni, soha nem visszalépni és mindig az előre kitalált, megírt sablont szajkózni, akkor is, ha az nyilvánvalóan hamis. Így lehetséges most azt a vérlázító hazugságot hallani kormány-közeli szájakból, hogy a magyar médiatörvény európai, és nem csak hogy tiszteli a sajtószabadságot, nem csak hogy nem csökkenti, de növeli is azt.

Úgy vélem, hogy a választott provokatív hang nem véletlen, Orbánék pontosan érzik, hogy Európa két dolgot tehet: vagy szankciókat, kemény büntetéseket ró ki Magyarországra, vagy szépen lassan igyekszik elfelejteni, hogy összetűzésbe került Orbánnal és dolgavégezetlenül elkullog. Ha az előbbit választja – aminek a történtek fényében nem sok esélye van, lásd Olaszország, Franciaország és például Jörg Haider Ausztriájának eseteit – Orbán a belpolitikában kedvenc szerepébe csöppen: a szabadságharcos, derék, egyszerű magyar kisember, akit mindig megaláznak, de aki most már eleget szenvedett. Ezúttal nem adjuk, ami a miénk, megvédjük a mi országunkat a hazug Nyugattal szemben. Bizton számíthat lassan csökkenőbe forduló támogatottságának határozott emelkedésére és most ennél számára semmi sem lehet fontosabb. Ha pedig a Nyugat dolgavégezetlenül, zavart hümmögéssel húzza az időt, Orbán megint csak nyertes: bebizonyította, hogy hatalma nem csak itthon teljes, de kifelé is elismert.

Ebből a nézőpontból nézve én nem Európának drukkolok, „győzelmének” mi, az ország innánk meg a levét. Orbán hatalomra jutása, viselkedése a mi szégyenünk, a mi országunk látszik ma hatszáznál is több (!) (http://www.szabadsajto.com/hu/kulfoldi-sajtohirek/nemzetkozi-sajtovisszhang ) sajtóbírálat fényében elmaradott, demokráciára éretlen, méltatlan EU-tagnak, amelyik sodródik vissza oda, ahonnan vétetett: a Kelet karmaiba. Ezt a szégyent az unió sem tudja lemosni rólunk, magunknak kell tehát megtenni. Nem hiszem, hogy könnyű és rövid út vár ránk ennek érdekében. Amikor a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett szocialista-liberális hatalom eltakarításának szükségessége nyilvánvalóvá vált, már késő volt: csak Orbán volt képes rá és az elképzelhetetlenül rossz MSZP-kormányzás nyolc éve után a Fidesz kétharmados győzelmével fizettünk. Súlyos ár, hogy mennyire, azt most lehet látni igazán. És most, amikor Orbán Viktor hatalmának megtörése a cél, nincs a háttérben erős segítőtárs (mentsen meg az Isten még egy Gyurcsány-érától) ezért nehéz évek jönnek. De muszáj a rögös utat végigjárni és kivárni, kiharcolni egy egységes, erős magyar ellenzéket, amelyik nem ostoba ígérgetéssel (mindent visszacsinálunk, ha hatalomra kerülünk – szajkózza a szoci szóvivő, a hátam borsózik tőle) hanem végre tudatos munkával képzeli el a demokratikus jogállam szükséges restaurálását és továbbépítését. Talán belátható időn belül eljöhet az az idő, amikor mindannyian leszámolunk azzal a hittel, hogy munka nélkül, ügyeskedéssel, kommunikációs trükkökkel, költségvetési manipulációkkal lehet erős, működő országot építeni. Na már csak addig kell várnunk.