Szerintem a választás minden vasárnap estig nyitott kérdésére választ kaptunk, az LMP bejutott, az MDF nem, a szocik megőriztek valamit az előnyükből és így a Jobbik nem tudta megelőzni őket, és hát – bár elméletileg elképzelhető változás – a Fidesz kétharmada is nagyjából biztosnak mondható. Új idők jönnek, olyan idők amilyenek még nem voltak errrefelé. Korlátlan felhatalmazás a kormánynak, nyilasok a parlamentben (Csurkáék és Torgyánék handabandázása kismiska Morvai és Vona gárdás dübörgéséhez képest), de nekem szent meggyőződésem, hogy ezek is a szemétdombon végzik a nagy drámaíró mellett.
Szerintem sok izgalmas kérdés van (Mit kezd a Fidesz a teljhatalommal? Hogyan alakul az ellenzék sorsa? Mennyire képesek az újnyilasok hatást gyakorolni a magyar politikára és közéletre? Az LMP mire jut egy teljesen más közegben? stb.) de maradjunk most egynél: a szavazói által elhagyott, szervezetileg, erkölcsileg, politikailag megroppant MSZP számára van-e még kiút (és merre), vagy folytatódik a zuhanásuk a semmibe?
Nem áltatnék senkit, főleg meg magamat nem, hogy akármelyik kérdésre, de főleg ez utóbbira tudom a választ, inkább csak morfondíroznék róla egy kicsit. Engem kicsit meglepett Lendvai Ildikó reagálása a vasárnapi vereség bejelentésekor. Az rendben van, hogy a második forduló előtt nem mond le, azt is értem, hogy megpróbál megragadni minden esélyt a két hét múlva következő második fordulóban az MSZP jelöltek számára. Az is világos hogy a cél nem lehet más, mint a Fidesz kétharmadának megakadályozása. De én mégis egy kicsivel több alázatot vártam volna, nem pedig kubatovozoást, meg a választási csalás finom lebegtetését. Valahogy Dávid Ibolya utolsó hónapokban mutatott képtelen mutatványát látom ismétlődni. (Vagy a Monty Pithon film kezét, lábát vesztett lovagja, aki megadásra szólítja fel az ellenfelét.) Megpróbálom megfogalmazni, mire gondolok: valami emberi gesztusra, nem tudom, egy elmorzsolt könnycseppre, egy szelíd mosolyra, valamire, ami engem arra késztet, hogy legalább most, a második fordulóban inspirációt érezzek a szoci jelöltre szavazni. Mert most sem érzek.
A szocialista elnökasszony a lapok szerint most délután fogja bejelenteni, hogy négy helyen egyoldalúan visszalépnek az MSZP jelöltjei az LMP javára. (Miközben egyébként Szanyi „kabbeSchiffer”-es filmecskét publikál a Youtube-on.) Erről azt gondolom, hogy az LMP-vel meg lehet próbálni az együttműködést, lehet akár titokban tárgyalni kölcsönös visszalépésekről – bár én egyetlen pici okot sem látok, hogy a kispárt belemenjen egy alkuba, meg is mondták, hogy nem fognak – de az MSZP négyszeres visszalépése szerintem legfeljebb arra alkalom, hogy az új párt beletörölje a lábát a régibe. Mondhatnánk, hogy a szavazókról van szó, feléjük tett gesztus ez – csakhogy az LMP szavazóinak kisebbik hányada elkötelezett (ők alighanem mennek most még a párt után fegyelmezetten), nagyobbik részük a szadesztől és a szociktól eltántorgott, csalódott, lézengő protest-voksoló. (Úgy gondolom, hogy nélkülük az LMP a küszöbig sem jutott volna, és az MDF eredménye lett volna nekik is reális.) Ezekre az odacsapódott szavazókra az LMP-nek tett gesztusokkal nem lehet hatni, tőlük azt kellene kérni, (könyörögni) hogy most az egyszer, a kétharmados Fidesz-uralom megakadályozása érdekében adják a voksukat a szoci jelöltre. Csakhogy ezek az emberek szerintem több alázatot, beismerést és a jövőbe mutató reménységet szeretnének felcsillanni látni, nem pedig a kezetlenül-lábatlanul is megadást követelő harcost.
A Népszabadság egyik mai írásának címe az, hogy „ Az MSZP most szűnik meg MSZMP-nek lenni” – na, ennek szeretnék az elbitangolt százezrek közül néhányan apró jelét látni ahhoz, hogy egy voks erejéig visszatérjenek.
Akkor lehet majd tőlük megint kérni valamit.
